Olyannyira rohanó a világ, ahogy az emberek is egy-egy
alkalommal. Természetesen a legnagyobb városokban mutatkozik ez meg, legyen az
Seoul, Tokyo, Bangkok vagy épp Seattle, ahol te éltél. Mióta az eszed tudtad
itt éltél, nem voltál még a városon kívül. Imádtad azt a szmogot, ami
körbevett, imádtad a nyüzsgést, azt hogy nem messze volt a part, s bármikor
lemehettél kitisztítani a gondolataid.
Sokat sétáltál a belvárosban egy-egy boltot végig járva. Betértél a kedvenc Starbucks kávézódba, ahol a kedvenc Epres Frappuchinod vetted meg, hogy útközben tudj valamit kortyolni. Lassan sétáltál az utcákon, élvezted, ahogy a nap sugarai melegítik bőröd. Az egyik boltból kirohant egy ázsiai, magas ám vékony férfi, aki nem figyelt oda – mivel hidrogén szőke tincsei az arcába lógtak –így sikeresen neked rohant. Egy csapat lány elől szaladt ki, akik folyton fényképezték, nem tudtad, hogy miért. Az epres finomságod hófehér atlétáján talált magának tökéletes helyet. Telt ajkait szitkok hagyták el, s rád nézett.
- Nem látsz? – próbálta törölgetni magát, de csak jobban bele ivódott a szövetbe.
- Ne haragudj, nem akartam, amúgy is te rohantál nekem, mint aki vak – kerestél egy zsebkendőt elő.
Hátra pillantott az idegen, megragadta a karod, és húzott magával.
- Várj! Ne rángass! Inkább kimosom, vagy bármi! Amúgy is… azt sem tudom, hogy ki a fene vagy – futottál utána, ahogy a magassarkú cipődben tudtál.
- Messze laksz?
- Kéttömbnyire. Miért?
- Fuss! –fogta tovább a karod, és rohantatok hozzád.
Útközben –a magassarkú miatt - egyszer felestél, a térdeden pedig egy plezúr lett. Természetesen a különleges ázsiai idegen, egy pillanatig nem állt meg, felrángatott a földről, hogy lerázzátok a lányokat. Hamar egy több tíz emeletes tömbhöz érkeztetek, a lányok pedig visongva futottak, még mindig.
- Melyik az? – pillantott rád.
- Ez itt – mutattál oldalra, mire felhúzott azon a pár lépcsőn is.
- Yaa! Írd be a kódot! – utasított.
Hamar bepötyögted a számsort, aztán kinyitotta az ajtót. Neki támaszkodott, míg te lihegve ültél a lépcsőházban a lépcsőre.
- Nem tudom ki vagy, és hogy miért pont engem használtál fel „túsznak”, de… - ekkor félbeszakított.
- Ne haragudj, nem akartam. Csak mivel az én szállodám messzebb volt, így kellett valaki, aki segít – idegesen fujtattál egyet, majd felálltál.
- Gyere fel, kimosom a felsőd.
- Cserébe lefertőtlenítem a térded.
- Azt nagyon jól fogod tenni –hívtad a liftet, aztán a 8. emeletig mentetek fel.
A csend köztetek kezdett egy kicsit kínossá válni. Meg akartál szólalni, de aztán inkább csendben maradtál.
- Nagyon bunkó voltam igaz? – törte meg a csendet.
- Eléggé. És még a neved sem tudom.
- Juj, öhm, hát Kwon Jiyong vagyok – nyújtotta a kezét feléd.
Szemeibe pillantottál, majd elfogadtad a gesztust. Apró kezed eltűnt az övében, s kicsit megszorította. Hirtelen elkaptad a kezed, mert furát kezdtél el érezni. Mintha egy áramütést kaptál volna, csak két gyönyörű csokoládébarna szemét nézted.
- És téged hogy hívnak? – hadonászott előtted.
- Ja, öhm _____________________ vagyok.
- Igazán szép név. Van valami becézése? – dőlt neki a lift falának.
- _________. Általában így becéznek –csilingelt egyet a felvonó, majd kiszálltatok.
A térded most kezdett el fájni, így kicsit felszisszentél. Elsétáltatok az ajtódig, gyorsan kinyitottad, aztán már bent is voltatok.
- Vedd le a felsőd, kimosom – pillantottál rá.
- Kéz között? – kuncogott, miközben körül nézett a tágas, hatalmas ablakokkal ölelt nappalidon.
- Mosógépben.
- Ezért az egy göncért képes vagy beindítani?
- Tök mindegy nem? – mentél a fürdőbe, miután levette magáról a fehér atlétát.
Nem is néztél végig rajta, mivel hamar el akartad indítani a mosást. Pár ruhádat mellé dobtad, aztán indult is a program. Ahogy mentél ki, a kezedbe vetted az elsősegély dobozt.
- Amúgy kér… - akadt el a lélegzeted, amikor megláttad őt.
- Mi az? – pislogott rád értetlenül.
Gyengéd volt a kicsit nap barnított bőr, a tetoválás, és a szálkás test. Természetesen ehhez hozzátársult egy gyönyörű szempár, telt ajkak, és véged is volt.
- Öhm, semmi, szóval kérsz valamit enni vagy inni?
- A dobozt kérem – nyújtotta a kezét, te pedig odaadtad neki.
- Köszönöm. Most, pedig csüccs le mielőtt még elfertőződik a horzsolásod – ejtett meg egy édes mosolyt, te pedig lányos zavarodban leültél.
Óvatosan az ölébe vette a lábad, levette a magassarkúd, aztán egy pamacsra tett egy kis fertőtlenítőt.
- Sajnálom, hogy elrántottalak. Nem akartam, hogy elkapjanak.
- De miért rohantál? – nézted az arcát, majd a kezeit, ahogy óvatosan körbe törli.
Hangosat sóhajtott – Tudod, én Dél-Koreából jöttem, ahol egy elég nagy sztár vagyok. Világ szerte vannak fanok, akik látni akarnak, képet készíteni, vagy épp szétszedni, mert látnak.
- Oh, szóval sztár vagy. Ne haragudj, én nem ismerlek, talán ezért is vagyok közvetlenebb.
- Nem haragszom, nem mindenki lehet oda a mi kultúránkért. Mesélj közben magadról bármit – nyomta oda a sebre a szeszt, mire felkiáltottál.
- Áú! Ez fáj! - fogtad meg a csuklóját, hogy vegye el, de nem tette.
- Csss, mindjárt jobb lesz. Szóval mesélj – mosolygott.
- Hát, mit mondhatnék… mint látod egyedül élek. A szüleim Vancouverben maradtak, én pedig mindenáron látni akartam a „Smaragdvárost” –kezdtél bele.
- És hány éves vagy? Hobbi, ilyesmi? – törölgette egy másik vattapamaccsal.
- Jövőhónapban leszek 22, szeretek sétálni, futni, könyveket olvasni, moziba járni, tanulni – mosolyogtad el magad.
- Oh, ilyet sem hallottam még. És mit tanulsz?
- Divatmarketinget. Divatmenedzser képzésen vagyok – egyből rád pillantott, ahogy ezt kimondtad.
- Oh, ez igazán meglepett. Én is szeretem a divatot – jelent meg egy vigyor az arcán.
Bólintottál, majd nézted, hogy ügyeskedi a térdedre a ragtapaszt.
- És, kész is vagyunk.
- Gyógy puszit nem is kapok? Felrántottál. Ennyit igazán megérdemlek – nevetted el magad, ő pedig egy cuppanóst nyomott a térdedre.
- Hercegnő – nevetett veled.
Úgy érezted, mintha már ezer éve ismernéd őt.
- Naa! Nem is vagyok hercegnő. Most te mesélj magadról, hogy lettél sztár? És mióta? Meg ilyesmi.. közben csinálok egy kávét – mentél ki a konyhába, ő pedig utánad, s leült a székre.
- Hát, kezdem azzal, hogy 22 vagyok, és már 13 éves korom óta gyakornokként dolgoztam, ha szabad ezt mondani, az egyik híres cégnél Koreában. A köztudatba pedig 18 évesen robbantam be a bandámmal.
- Mesélj arról is! – mosolyogtál rá.
- Mit mondjak. Bigbang a nevünk, öten vagyunk –ekkor félbeszakítottad őt – És te vagy a legidősebb?
- Nem, van egy Hyungom.
- Egy mid? – néztél felvont szemöldökkel rá.
- Öh, hogy mondjam, egy idősebb ’testvér’. Őt Seunghyunnak hívják, illetve van egy fiatalabb Seunghyun is, ő a legfiatalabb. Amúgy én vagyok a vezető – itt ismét félbe szakítottad – De mi járatban Seattleben?
- Szabadság. Egész eddig nem volt semmilyen szabadidőm.
- És miért pont Smaragdváros?
- Mert itt nem találnak rám – adta a gyors választ.
- Persze… - vontad fel a szemöldököd.
- Jó-jó, megtaláltak, de volt egy megmentőm – mosolygott.
Kicsit zavarba jöttél, hisz most nézted meg úgy igazán, hogy hogyan is néz ki. Széles, kicsit izmos vállak, izmos karok, nem az összes kockája látszott. Napbarnított bőrén, fekete szavak díszelegtek, s férfias arcát, hidrogén szőke tincsei keretezték. Ajkaidon nyaltál végig, hirtelen annyira kiszáradt. Rég voltál együtt férfival, talán ez hozhatta meg a kedved a huncutkodáshoz. Odasétáltál hozzá, és lehajoltál a füléhez.
- Mennyire vagy bevállalós? Szereted a kalandokat?
- Bevállalós vagyok, amennyire kell, szeretem...miért?
- Egy napig! Amíg itt vagy, nem akarsz szeretni? – nevettél zavartan.
- Ez most, hogy jött?
Sóhajtottál, majd leültél – Tudod, elég régóta nem volt barátom, kicsit magányosnak érzem magam. Tudom, nem ismerjük egymást, mégis valami vonz, ami miatt úgy hiszem, hogy meg kéne bíznom benned – erre az ölébe ültetett.
- Mit szeretnél? Végül is cserébe ezt adhatom neked. Feltéve, ha nem tálalsz ki a sajtónak.
- Nem vagyok hülye, nem akarlak tönkretenni, csupán élvezni a társaságod, egy kicsit jobban –húztad végig az ujjaid a szegycsontján.
Bőrén az apró alig látható pihék az égnek meredtek, s kirázta őt a hideg. Kulcscsontján vezetted végig az ujjaid, miközben azt nézted, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Tenyereddel végig simítottál a szívénél, érezted, hogy majd ki esik a helyéről, úgy zakatol.
- Hogy szeretnéd, hogy szeresselek? – simított végig a hátadon, miközben magához ölelt.
Érezhetted felhevült bőrét, azt a furcsa illatot, amit magából árasztott. Orrodat végig húztad a nyaka vonalán, s fejed a vállára hajtottad.
- Ahogy te gondolod. Én mindenben benne vagyok – játszottál ujjaiddal a bal vállán.
Elmosolyodott, pár percre rá pedig gyöngéd puszikkal halmozta el a válladtól, a nyakadig tartó részt. Közben a kávé lejött, így sóhajtottál egyet.
- Az a kávéfőző nagyon rosszkor jelez – jegyezte meg kuncogva.
- Eléggé… - mentél oda, miután sikeresen kikászálódtál az öléből.
- Mivel kéred? – fordultál felé.
- 2 cukor, meg egy kis tejszínhab – megcsináltad neki, ahogy magadnak is, majd leültetek egyet kávézni.
- Testi kapcsolatra is vágysz? – kérdezte könnyedén.
Nagyot nyeltél a kávédból, s ránéztél.
- Hát, attól függ…
- Mitől?
- Nem tudom… vagyis de, csak – pirultál bele.
- Csak? Félsz, hogy meg fogsz kívánni?
- Mondhatjuk úgy is –hajtottad le zavartan a fejed.
Közelebb csúszott a székével, s hosszú hajadba simított. Füled mögé tűrte tincseidet, ujjbegyeivel az állkapcsod vonalán játszott. Ráemelted tekinteted, kezével a nyakadra simított, s közelebb vont magához egy csókra. Letetted a csészét a kezedből, vékony ujjaiddal szőke hajkoronájába túrtál, miközben az ölébe húzott. Végig simított selymes combjaidon, hogy aztán a fenekedbe markolhasson. A csókot egy pillanatig nem szakítottátok meg, csak akkor amikor Jiyong az ajkaidba suttogott.
- Merre van a szobád?
Megszeppenten válaszoltál –Itt jobbra – mutattál arra.
Az ölébe kapott, derekán átkulcsoltad a lábaidat, s meg sem állt a szobádig.
Órákkal később kócosan a köntösödben mentél ki a konyhába, hogy valami harapnivalót készíts. Rá pár percre két kar kígyózott a derekadon, s puszik hadát érezted a válladon, majd a nyakadon.
- Mit eszünk? – ahogy ezt feltette, kitört a nevetés belőled.
- Ki sem keltél még az ágyból, de már éhes vagy.
- Jó hogy! Kifárasztottál, és már szerintem a mosás is lejárt - markolt gyengéden a pocidba.
Egy kuncogás hagyta el a szádat, aztán végeztél a salátával.
- Nem volt más itthon, remélem mozzarellás paradicsomsaláta megfelel –közben az állát a válladra tette.
- Hát, ha nincs más, akkor okés. Amúgy megbántad?
Szusszantál egy nagyot, aztán rá néztél – Szerinted, ha megbántam volna, akkor hagynám, hogy ölelj?
- Nem tudom, ezért kérdeztem.
- Nem bántam meg – mosolyodtál el, aztán felé fordultál.
- Szerinted lenne esélyem nálad? – húzott közel magához a derekadnál fogva.
- Attól függ, hisz messze élsz, nem járkálhatsz a két földrész között folyton. Túl feltűnő lenne –döntötted a fejed a vállára.
- És ha velem jönnél?
- Ne kérd ezt tőlem! Meddig maradsz még itt Seattleben?
- Még másfél hétig, addig együtt tölthetnénk az időt nem? –puszilt halántékon.
- De, feltéve, ha kibírsz pár órát, amíg tanulok – nevetted el magad.
Összehúzta a szemeit, majd felültetett a pultra, s a lábaid közé lépett. Villával kezdte a salátát összeszedni, s feléd nyújtotta. Amikor pont bekaptad volna, elhúzta azt, s ő ette meg. Magadhoz rántottad, aztán a hátán karmoltál végig.
- Mi az? –nevetett.
- És kinevet! Szörnyű vagy! –csókoltad szájon őt.
Elmosolyodott, oldalra tette a tálat, aztán magához ölelt. Szorosan, ahogy csak bírt, simogatta a hátad, puszilgatta a nyakad.
- Én nem csak a kalandod akarok lenni. Hanem egy kicsivel több… talán a barátod – suttogta a füledbe, amire te nem tudtál válaszolni, csupán a nyakába bújni.
- Állok elébe! - tört ki belőled, s végig gondoltad, hogy az egész napod jobban el sem sülhetett volna.
Sokat sétáltál a belvárosban egy-egy boltot végig járva. Betértél a kedvenc Starbucks kávézódba, ahol a kedvenc Epres Frappuchinod vetted meg, hogy útközben tudj valamit kortyolni. Lassan sétáltál az utcákon, élvezted, ahogy a nap sugarai melegítik bőröd. Az egyik boltból kirohant egy ázsiai, magas ám vékony férfi, aki nem figyelt oda – mivel hidrogén szőke tincsei az arcába lógtak –így sikeresen neked rohant. Egy csapat lány elől szaladt ki, akik folyton fényképezték, nem tudtad, hogy miért. Az epres finomságod hófehér atlétáján talált magának tökéletes helyet. Telt ajkait szitkok hagyták el, s rád nézett.
- Nem látsz? – próbálta törölgetni magát, de csak jobban bele ivódott a szövetbe.
- Ne haragudj, nem akartam, amúgy is te rohantál nekem, mint aki vak – kerestél egy zsebkendőt elő.
Hátra pillantott az idegen, megragadta a karod, és húzott magával.
- Várj! Ne rángass! Inkább kimosom, vagy bármi! Amúgy is… azt sem tudom, hogy ki a fene vagy – futottál utána, ahogy a magassarkú cipődben tudtál.
- Messze laksz?
- Kéttömbnyire. Miért?
- Fuss! –fogta tovább a karod, és rohantatok hozzád.
Útközben –a magassarkú miatt - egyszer felestél, a térdeden pedig egy plezúr lett. Természetesen a különleges ázsiai idegen, egy pillanatig nem állt meg, felrángatott a földről, hogy lerázzátok a lányokat. Hamar egy több tíz emeletes tömbhöz érkeztetek, a lányok pedig visongva futottak, még mindig.
- Melyik az? – pillantott rád.
- Ez itt – mutattál oldalra, mire felhúzott azon a pár lépcsőn is.
- Yaa! Írd be a kódot! – utasított.
Hamar bepötyögted a számsort, aztán kinyitotta az ajtót. Neki támaszkodott, míg te lihegve ültél a lépcsőházban a lépcsőre.
- Nem tudom ki vagy, és hogy miért pont engem használtál fel „túsznak”, de… - ekkor félbeszakított.
- Ne haragudj, nem akartam. Csak mivel az én szállodám messzebb volt, így kellett valaki, aki segít – idegesen fujtattál egyet, majd felálltál.
- Gyere fel, kimosom a felsőd.
- Cserébe lefertőtlenítem a térded.
- Azt nagyon jól fogod tenni –hívtad a liftet, aztán a 8. emeletig mentetek fel.
A csend köztetek kezdett egy kicsit kínossá válni. Meg akartál szólalni, de aztán inkább csendben maradtál.
- Nagyon bunkó voltam igaz? – törte meg a csendet.
- Eléggé. És még a neved sem tudom.
- Juj, öhm, hát Kwon Jiyong vagyok – nyújtotta a kezét feléd.
Szemeibe pillantottál, majd elfogadtad a gesztust. Apró kezed eltűnt az övében, s kicsit megszorította. Hirtelen elkaptad a kezed, mert furát kezdtél el érezni. Mintha egy áramütést kaptál volna, csak két gyönyörű csokoládébarna szemét nézted.
- És téged hogy hívnak? – hadonászott előtted.
- Ja, öhm _____________________ vagyok.
- Igazán szép név. Van valami becézése? – dőlt neki a lift falának.
- _________. Általában így becéznek –csilingelt egyet a felvonó, majd kiszálltatok.
A térded most kezdett el fájni, így kicsit felszisszentél. Elsétáltatok az ajtódig, gyorsan kinyitottad, aztán már bent is voltatok.
- Vedd le a felsőd, kimosom – pillantottál rá.
- Kéz között? – kuncogott, miközben körül nézett a tágas, hatalmas ablakokkal ölelt nappalidon.
- Mosógépben.
- Ezért az egy göncért képes vagy beindítani?
- Tök mindegy nem? – mentél a fürdőbe, miután levette magáról a fehér atlétát.
Nem is néztél végig rajta, mivel hamar el akartad indítani a mosást. Pár ruhádat mellé dobtad, aztán indult is a program. Ahogy mentél ki, a kezedbe vetted az elsősegély dobozt.
- Amúgy kér… - akadt el a lélegzeted, amikor megláttad őt.
- Mi az? – pislogott rád értetlenül.
Gyengéd volt a kicsit nap barnított bőr, a tetoválás, és a szálkás test. Természetesen ehhez hozzátársult egy gyönyörű szempár, telt ajkak, és véged is volt.
- Öhm, semmi, szóval kérsz valamit enni vagy inni?
- A dobozt kérem – nyújtotta a kezét, te pedig odaadtad neki.
- Köszönöm. Most, pedig csüccs le mielőtt még elfertőződik a horzsolásod – ejtett meg egy édes mosolyt, te pedig lányos zavarodban leültél.
Óvatosan az ölébe vette a lábad, levette a magassarkúd, aztán egy pamacsra tett egy kis fertőtlenítőt.
- Sajnálom, hogy elrántottalak. Nem akartam, hogy elkapjanak.
- De miért rohantál? – nézted az arcát, majd a kezeit, ahogy óvatosan körbe törli.
Hangosat sóhajtott – Tudod, én Dél-Koreából jöttem, ahol egy elég nagy sztár vagyok. Világ szerte vannak fanok, akik látni akarnak, képet készíteni, vagy épp szétszedni, mert látnak.
- Oh, szóval sztár vagy. Ne haragudj, én nem ismerlek, talán ezért is vagyok közvetlenebb.
- Nem haragszom, nem mindenki lehet oda a mi kultúránkért. Mesélj közben magadról bármit – nyomta oda a sebre a szeszt, mire felkiáltottál.
- Áú! Ez fáj! - fogtad meg a csuklóját, hogy vegye el, de nem tette.
- Csss, mindjárt jobb lesz. Szóval mesélj – mosolygott.
- Hát, mit mondhatnék… mint látod egyedül élek. A szüleim Vancouverben maradtak, én pedig mindenáron látni akartam a „Smaragdvárost” –kezdtél bele.
- És hány éves vagy? Hobbi, ilyesmi? – törölgette egy másik vattapamaccsal.
- Jövőhónapban leszek 22, szeretek sétálni, futni, könyveket olvasni, moziba járni, tanulni – mosolyogtad el magad.
- Oh, ilyet sem hallottam még. És mit tanulsz?
- Divatmarketinget. Divatmenedzser képzésen vagyok – egyből rád pillantott, ahogy ezt kimondtad.
- Oh, ez igazán meglepett. Én is szeretem a divatot – jelent meg egy vigyor az arcán.
Bólintottál, majd nézted, hogy ügyeskedi a térdedre a ragtapaszt.
- És, kész is vagyunk.
- Gyógy puszit nem is kapok? Felrántottál. Ennyit igazán megérdemlek – nevetted el magad, ő pedig egy cuppanóst nyomott a térdedre.
- Hercegnő – nevetett veled.
Úgy érezted, mintha már ezer éve ismernéd őt.
- Naa! Nem is vagyok hercegnő. Most te mesélj magadról, hogy lettél sztár? És mióta? Meg ilyesmi.. közben csinálok egy kávét – mentél ki a konyhába, ő pedig utánad, s leült a székre.
- Hát, kezdem azzal, hogy 22 vagyok, és már 13 éves korom óta gyakornokként dolgoztam, ha szabad ezt mondani, az egyik híres cégnél Koreában. A köztudatba pedig 18 évesen robbantam be a bandámmal.
- Mesélj arról is! – mosolyogtál rá.
- Mit mondjak. Bigbang a nevünk, öten vagyunk –ekkor félbeszakítottad őt – És te vagy a legidősebb?
- Nem, van egy Hyungom.
- Egy mid? – néztél felvont szemöldökkel rá.
- Öh, hogy mondjam, egy idősebb ’testvér’. Őt Seunghyunnak hívják, illetve van egy fiatalabb Seunghyun is, ő a legfiatalabb. Amúgy én vagyok a vezető – itt ismét félbe szakítottad – De mi járatban Seattleben?
- Szabadság. Egész eddig nem volt semmilyen szabadidőm.
- És miért pont Smaragdváros?
- Mert itt nem találnak rám – adta a gyors választ.
- Persze… - vontad fel a szemöldököd.
- Jó-jó, megtaláltak, de volt egy megmentőm – mosolygott.
Kicsit zavarba jöttél, hisz most nézted meg úgy igazán, hogy hogyan is néz ki. Széles, kicsit izmos vállak, izmos karok, nem az összes kockája látszott. Napbarnított bőrén, fekete szavak díszelegtek, s férfias arcát, hidrogén szőke tincsei keretezték. Ajkaidon nyaltál végig, hirtelen annyira kiszáradt. Rég voltál együtt férfival, talán ez hozhatta meg a kedved a huncutkodáshoz. Odasétáltál hozzá, és lehajoltál a füléhez.
- Mennyire vagy bevállalós? Szereted a kalandokat?
- Bevállalós vagyok, amennyire kell, szeretem...miért?
- Egy napig! Amíg itt vagy, nem akarsz szeretni? – nevettél zavartan.
- Ez most, hogy jött?
Sóhajtottál, majd leültél – Tudod, elég régóta nem volt barátom, kicsit magányosnak érzem magam. Tudom, nem ismerjük egymást, mégis valami vonz, ami miatt úgy hiszem, hogy meg kéne bíznom benned – erre az ölébe ültetett.
- Mit szeretnél? Végül is cserébe ezt adhatom neked. Feltéve, ha nem tálalsz ki a sajtónak.
- Nem vagyok hülye, nem akarlak tönkretenni, csupán élvezni a társaságod, egy kicsit jobban –húztad végig az ujjaid a szegycsontján.
Bőrén az apró alig látható pihék az égnek meredtek, s kirázta őt a hideg. Kulcscsontján vezetted végig az ujjaid, miközben azt nézted, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Tenyereddel végig simítottál a szívénél, érezted, hogy majd ki esik a helyéről, úgy zakatol.
- Hogy szeretnéd, hogy szeresselek? – simított végig a hátadon, miközben magához ölelt.
Érezhetted felhevült bőrét, azt a furcsa illatot, amit magából árasztott. Orrodat végig húztad a nyaka vonalán, s fejed a vállára hajtottad.
- Ahogy te gondolod. Én mindenben benne vagyok – játszottál ujjaiddal a bal vállán.
Elmosolyodott, pár percre rá pedig gyöngéd puszikkal halmozta el a válladtól, a nyakadig tartó részt. Közben a kávé lejött, így sóhajtottál egyet.
- Az a kávéfőző nagyon rosszkor jelez – jegyezte meg kuncogva.
- Eléggé… - mentél oda, miután sikeresen kikászálódtál az öléből.
- Mivel kéred? – fordultál felé.
- 2 cukor, meg egy kis tejszínhab – megcsináltad neki, ahogy magadnak is, majd leültetek egyet kávézni.
- Testi kapcsolatra is vágysz? – kérdezte könnyedén.
Nagyot nyeltél a kávédból, s ránéztél.
- Hát, attól függ…
- Mitől?
- Nem tudom… vagyis de, csak – pirultál bele.
- Csak? Félsz, hogy meg fogsz kívánni?
- Mondhatjuk úgy is –hajtottad le zavartan a fejed.
Közelebb csúszott a székével, s hosszú hajadba simított. Füled mögé tűrte tincseidet, ujjbegyeivel az állkapcsod vonalán játszott. Ráemelted tekinteted, kezével a nyakadra simított, s közelebb vont magához egy csókra. Letetted a csészét a kezedből, vékony ujjaiddal szőke hajkoronájába túrtál, miközben az ölébe húzott. Végig simított selymes combjaidon, hogy aztán a fenekedbe markolhasson. A csókot egy pillanatig nem szakítottátok meg, csak akkor amikor Jiyong az ajkaidba suttogott.
- Merre van a szobád?
Megszeppenten válaszoltál –Itt jobbra – mutattál arra.
Az ölébe kapott, derekán átkulcsoltad a lábaidat, s meg sem állt a szobádig.
Órákkal később kócosan a köntösödben mentél ki a konyhába, hogy valami harapnivalót készíts. Rá pár percre két kar kígyózott a derekadon, s puszik hadát érezted a válladon, majd a nyakadon.
- Mit eszünk? – ahogy ezt feltette, kitört a nevetés belőled.
- Ki sem keltél még az ágyból, de már éhes vagy.
- Jó hogy! Kifárasztottál, és már szerintem a mosás is lejárt - markolt gyengéden a pocidba.
Egy kuncogás hagyta el a szádat, aztán végeztél a salátával.
- Nem volt más itthon, remélem mozzarellás paradicsomsaláta megfelel –közben az állát a válladra tette.
- Hát, ha nincs más, akkor okés. Amúgy megbántad?
Szusszantál egy nagyot, aztán rá néztél – Szerinted, ha megbántam volna, akkor hagynám, hogy ölelj?
- Nem tudom, ezért kérdeztem.
- Nem bántam meg – mosolyodtál el, aztán felé fordultál.
- Szerinted lenne esélyem nálad? – húzott közel magához a derekadnál fogva.
- Attól függ, hisz messze élsz, nem járkálhatsz a két földrész között folyton. Túl feltűnő lenne –döntötted a fejed a vállára.
- És ha velem jönnél?
- Ne kérd ezt tőlem! Meddig maradsz még itt Seattleben?
- Még másfél hétig, addig együtt tölthetnénk az időt nem? –puszilt halántékon.
- De, feltéve, ha kibírsz pár órát, amíg tanulok – nevetted el magad.
Összehúzta a szemeit, majd felültetett a pultra, s a lábaid közé lépett. Villával kezdte a salátát összeszedni, s feléd nyújtotta. Amikor pont bekaptad volna, elhúzta azt, s ő ette meg. Magadhoz rántottad, aztán a hátán karmoltál végig.
- Mi az? –nevetett.
- És kinevet! Szörnyű vagy! –csókoltad szájon őt.
Elmosolyodott, oldalra tette a tálat, aztán magához ölelt. Szorosan, ahogy csak bírt, simogatta a hátad, puszilgatta a nyakad.
- Én nem csak a kalandod akarok lenni. Hanem egy kicsivel több… talán a barátod – suttogta a füledbe, amire te nem tudtál válaszolni, csupán a nyakába bújni.
- Állok elébe! - tört ki belőled, s végig gondoltad, hogy az egész napod jobban el sem sülhetett volna.
