So far from each other [Jiyong]

- Annyira szeretnék veled találkozni már. - sóhajtotta a barátom a vonal túlsó végén.
- Én is szeretném, ha eljönnél, de tudod jól, hogy nekem a munka közbeszól, neked pedig a promóció. – sóhajtottam fájdalmasan.
- Beleőrülök, hogy nem érezhetem az illatod, nem simíthatok végig a puha bőrödön, nem hallhatom a sóhajaidat.
- Ne csináld ezt! Egyre jobban hiányzol te kis Jagiya!

Ez a napi beszélgetésem volt Jiyonggal, mivel most elég sok dolga akadt, én Európában éltem, ő pedig Dél-Koreában. A megismerkedésünk is elég vicces volt. Tavaly télen mentem még ki amolyan karácsonyi ajándékutazás céljából pihenni Koreába. A haverjaival ügyetlenkedett a jégpályán, majd sikeresen fellökött, így mind a ketten elzuhantunk, s nevettünk. Komolyan vette a munkáját, tényleg alig volt szabadideje, és én ezt megértettem. A távolság 8000km vagy még több közöttünk, egyikünk sem tudja, hogy a másik éppen mit csinál, vagy ki legyeskedik körülötte, még ha azt is mondjuk egymásnak, hogy senki. Tény, és való hogy én nem csalnám meg semmi pénzért őt, s meg is mondtam neki azt, amire egyáltalán nem számított.

- De ha találsz egy jobbat, egy szebbet, kérlek, őt szeresd mindennél jobban, hisz kitudja, hogy tudunk-e még találkozni valaha. - fájdalmas sóhaj hagyta el a számat, mire Jiyong ledöbbenve szorított magához.
- Ezt most szívd vissza! Nem, soha! Ne is akard ezt kérni tőlem.
- De Jiyong! - azt sem engedte, hogy végig mondjam, egyből a szavamba vágott.
- Nincs de Jiyong. Kérlek, ha szeretsz, nem hagysz el, még akkor sem, ha a világ túl oldalán élsz. Én akkor is foglak szeretni, csak kérlek, ne hagyj el. - nézett rám csillogó kölyök szemekkel.

Azóta egyszer sem hoztam fel neki a témát, tudom, hogy szeret még akkor is, ha tényleg alig van ideje, és körülbelül havonta csak egyszer látom egy hétvégére. Sajnos, a csúszó MV-je és visszatérése miatt, ez most elmaradt. Utoljára júniusban láttam őt, amikor kint voltam nála 1 hónapra. A búcsúzás nehéz volt, és rossz.
- Nem tudsz kijönni megint? - kérdezte kíváncsian.
- Sajnálom, de nem. Így is lefokoztak. - morogtam.
- Mert? - hallottam a hangján a meglepődést.
- Nem lényeges, mesélj inkább milyen lesz az albumod?
- Az titok még. De az új számomat feltétlen hallanod kell, és csak te vagy az egyetlen, aki ezt így hallja, a YG Family-n kívül. - hallottam, hogy kihangosítja a telefont, majd gitározni kezd.
Ismeretlen dallam volt, így kíváncsian hallgattam őt.
- Geu saekki boda naega motan ge mwoya, dodaeche wae naneun gajil su eobtneun geoya
Geu saekkineun neoreul sarang haneun ge anya, eonjekkaji babogati ulgoman isseul geoya . - hallgattam a refrént.
Mindent értettem belőle, egyszerűen jó volt hallgatni, ahogy énekel, és gitározik. Tudtam, hogy nem nekem szánja ezeket a sorokat, de mégis lassan útnak eredtek a könnyeim, s a szavait idéztem fel, amit az előbb mondott. Zokogni kezdtem, amit meg is hallott.
- ______ kicsim, mi a baj? - aggodalom tükröződött a hangjából.
- Nem bírom a távolságot már. Hiányzol, bele őrülök, hogy nem vagy itt. - szipogtam, mire csak sóhajtott.
- Nem ígérek semmit, de megpróbálok legalább 2 napra elszökni hozzád rendben?
- De a munkád, ne haragudj, csak hisztis vagyok egy kicsit. - törölgettem az ujjperceimmel a könnyeimet.
- Majd ezt megbeszéljük még. De ne sírj kérlek, annyira rossz, és hibásnak érzem magam, amiért hagytam, hogy hazamenj. Most ha ott lennék, végig ölelgetnélek, csókolgatnálak addig, amíg ki nem fulladsz! - kuncogott.
Erre az aranyos nevetésére, egyből jobb kedvem lett.
- Édes vagy, meg persze piszkosul perverz is!
- Hahaha, na most ne haragudj rám szerelmem, de le kell tennem. Mindennél jobban szeretlek.
- Én is nagyon, vigyázz magadra. Csókollak. - cuppantottam a telefonba, majd ő is, és letettük.

A következő napokban alig beszéltem vele, gondolom nagyon elfoglalt volt, így én is beletemetkeztem a munkámba. Az egyik nap, pont egy elég viharos idő volt, így a vendégsereg is megcsappant. Unottan törölgettem az asztalt, amikor egy csapzott fiatalember lépett be az ajtón.
- _______ az 5ösnél, egy srác ül, tiéd. - lökött egyet rajtam a helyemre kerülő társam.
Semmi kedvem nem volt senkit kiszolgálni. Lassan odacsoszogtam mellé, s amikor hirtelen levette a napszemüvegét és a csurom vizes kabátját, hirtelen ugrottam a nyakába. Nem hittem a szememnek.
- Te bolond! Mit keresel itt? Úristen, annyira hiányoztál! - kezdtem el könnyezni, mire magához szorított és végig simított a fejemen, majd a hajamba túrt.
- Téged kereslek kicsi szerelmem. - nyomott egy puszit az ajkaimra.
- Nem hiszem el, hogy itt vagy. - öleltem őt folyamatosan, a társaim pedig mosolyogva figyeltek minket.
Tudták jól, hogy mostanában miért voltam annyira ki lelkileg, és természetesen idegileg is. Sokat sírtam, alig volt kedvem bármihez is. De így, hogy itt van, hogy érezhetem a teste melegét, hogy mélyet szippanthatok émelyítő illatából, teljesen megnyugtatott, s jókedvet hozott nekem.
- Mi olyan hihetetlen rajtam? A hajam? Kicsit elázott, szóval a herceg most ilyen mosott lett egy kicsit. - húzta el a száját.
Nevetni kezdtem, annyi hülyeséget tud összehordani, hogy általában nevetnem kell.
- Nekem így is egy herceg vagy. - néztem mélyen sötét íriszeibe.

Lassan közeledni kezdett felém,  s alig vártam azt a pillanatot, amit már majdnem 2 hónapja nem kaptam. Azt a térd remegtető, és a gyomromban a pillangókat felszabadító csókját, amiben az összes érzelme ott volt, a szenvedély, a hiány, és a szerelem. A többiek úgy álltak a pult mögött, mintha valami ingyen tv show lenne, de nem érdekelt. Eljött hozzám, csak azért, mert pár napja sírtam, hisz már nagyon nem éreztem magam jól ezekben a hetekben. A távolság kifogott rajtam. Miután elváltak ajkaink, boldogan öleltem őt, s közben a vihar is csendesett, s a nap is lassan felragyogott egy szivárványt létrehozva.
- Fogadok, a szivárványt te hoztad. - simogattam a hátát.
- Igen, mindent magammal hoztam. A szivárványt, a kardomat, a pónilovakat, unikornist! Eldöntheted, mivel jössz haza.
- Haza? - pislogtam, és kicsit eltoltam.
- Igen haza, mert ugyanis én több ilyen távolság dolgot nem bírok ki, és ha nem jössz velem, muszáj leszek elrabolni téged. - kuncogott.
- Te megint bolond vagy. - kacagtam.
- Nem, csak szerelmes. Szóval? Velem tartasz Koreába? - nyújtotta a karját.
A munkatársaimra néztem, akik biztatóan bólogattak. Elrohantam a cuccomért, átöltöztem, aztán boldogan karoltam bele Jiyongba. Végre vele lehetek, együtt lehetünk, nem kell 8000 km-nek közöttünk lennie, mert mostantól, a távolság megszűnt létezni.

Make me happy [Jiyong]

Egy gyönyörű éjszakán vagyok túl, a világon a leggyönyörűbb lánnyal. Azzal, aki a kislányomat szülte. Váratlanul ért minket, de mindenben támogattam őt, s el is telt, hipp-hopp, az a 9 hónap. Eunmi-t betolták a szülőszobára, nagyon nagy fájdalmai voltak. És én nem lehettem ott. Az utolsó pillanatban értem oda, amikor már a kis Hara megszületett. Rá két percre, az életem értelme, a kislányom édesanyja meghalt.
- Eunmi! Eunmi! - szólítgattam őt, de semmi.
- Kérem, menjen ki! - tolt ki az orvos az ajtón kívülre, s várnom kellett.
Próbálták megmenteni, de nem sikerült. Az orvos kezei között halt meg, itt hagyott egy újszülöttel, akinek anyukája nem lesz. Azt mondták, h egy ér záródott el az agyában, az okozhatta a problémát. Nem érdekelt a munka, se a karrierem. Mély depresszióba estem, s napokig bent voltam a kislányom mellett. Egy hét után hazavittem őt, s óvtam még a széltől is. Próbáltam a talpamra állni, gondoskodni róla, de minden etetés, minden fürdetés, minden dolog, sírásba torkollott. Nem ő sírt, hanem én. 6 éve voltunk együtt, hosszú gyönyörű idő volt ez. Annyira kész voltam idegileg, h alig mozdultam ki.
Az idő futott előlem, s már fél év eltelt Eunmi halála óta. Hara-val voltam szinte, a karrieremről nem gondoskodtam.
- Gyere baba, megyünk sétálni. - öltöztettem fel őt, majd a babakocsiba tettem, s kisétáltunk a közeli parkba.
Rajongók jöttek, bámultak rám, én pedig mogorván küldtem el őket. Később egy európai lány ült le mellém, és kutatott valamit a táskájában, majd rám pillantott.
- Mi van? - kérdeztem hirtelen, mire megszeppent.
Nagy szemeivel pislogott rám, ami kicsit megmozgatott bennem valamit.
- Azért, mert te vagy Kwon Jiyong, nem kéne így viselkedned. Sajnálom ami Eunmival történt. - hajtotta le a fejét.
- Honnan tudod?
- Yang HyunSuk mindent tud. - nem értettem mire céloz.
- A főnököm? Mégis h kerültél vele kapcsolatba?
- A kislányára vigyáztam, és természetesen kiöntötte a lelkét. – válaszolta röviden.
Elgondolkoztam, és nem figyeltem rá, ezért felállt, pont amikor mondani akartam valamit neki.
- Hey, várj! - szóltam utána.
- Igen?
- Se..- vettem egy nagy levegőt - segítenél nekem? - hajtottam le a fejem.
- Örömmel. – ejtett meg egy gyerekes mosolyt.

Annyira érdekes volt számomra egy európai lány, sosem voltam azelőtt ilyen közel egyhez sem. Igaz a rajongók között akadtak, de mégis, több volt az ázsiai, akiket láthattam. Vissza leült, majd ránézett a babára.
- Mennyit szokott levegőn lenni? Etetés, itatás?
- Hát, eddig, nem nagyon volt. Próbálom őt tápszerrel, de nem megy. –fogtam a fejem.
- Szerintem, menjünk hozzád, és megmutatom. - mosolygott kedvesen rám.
Felálltam, majd elindultunk. Végig faggatott a piciről, h mit hogyan csinálok vele, s kezdtem kínosan érezni magam.
- Uhm, Jiyong szólíthatlak így? - kérdezte.
- Persze, és a te neved?
- _________________ vagyok, kicsit európai, de inkább csak ______. A picit h hívják? - nézte folyamatosan.
- Hara. Kwon Hara. - leginkább az fogott meg, h mindenhol segített.
A lépcsőn felvinni, majd a liftnél is.
- És mióta élsz itt kint?
- Már 3 éve, ezért is tudom úgy a nyelvet. –botlott meg egy pillanatra, de utána nyúltam, és hirtelen magamhoz rántottam őt.
Pár másodpercig bámultuk egymást, majd eltoltam magamtól.
- Ne haragudj. - hajtotta le a fejét.
- Nincs gond. – értünk oda a lakáshoz, majd bementem, ő pedig utánam jött.
Körül nézett, aztán segített kivenni a babát.
- Van neki külön szobája?
- Nincs, nem volt időnk semmire sem. Én turnéztam, Eunmi pedig egyedül volt itthon.
- Áh, értem. Szóval melletted alszik. - egyből rájött.
Aprót bólintottam, majd elkezdtem hallgatni a beszédét. Mindent elmondott, közben tisztába tette a kicsit, megetette és lefektette aludni.

Már hónapok óta itt van ______, segít, amiben csak tud. Főz, mos, csak h könnyebb legyen. Úgy érzem, mintha Eunmi egy angyalt küldött volna hozzám, h segítsen. Egyik este a kanapén aludt el, ki volt merülve, mindig felkelt Hara-hoz, amíg én aludtam. Letérdeltem a kanapé mellé, miután betakartam. Ahogy aludt, mintha valaki állt volna mögöttem.
-„Tedd meg” –hallottam azt a hangot, ami olyan volt, mint a volt barátnőmé.
Megráztam a fejem, majd felálltam.
-„Jiyong, tedd meg! Ne gyászolj olyan sokat.” - én megőrültem, kimentem a konyhába inni, majd kinyitottam az ablakot, h kitisztuljon a fejem.
Elgondolkoztam, majd visszasétáltam _____ mellé. Letérdeltem ismét, s csak néztem őt. Lassan közeledtem az arcához, és egy puszit nyomtam az ajkaira. Teljesen lelkiismeret furdalásom lett, így el is húztam a fejem.
-„Ne gyászolj, élvezd ki az életet, fiatal vagy!” - hallottam ismét azt a hangot, majd egy nagy huzat lett, s onnantól nem hallottam.
______ lassan felébredt, s rám nézett.
- Mianhae, h elaludtam. - hajtotta le a fejét.
- Ugyan, ne kérj bocsánatot, hónapok óta itt vagy. És köszönök mindent. - húztam magamhoz, majd hirtelen fellángolásból megcsókoltam őt.
Hónapok után, ismét nőt érezhettem, simogathattam őt és ölelhettem.
- Jiyong, e..ez.. ezt nem szabad. - nyögte ki nehezen.
- Kérlek, tégy boldoggá. - teltek meg szemeim könnyel.
Pár percig habozott, majd megölelt, s a fülembe suttogott.
- Örömmel.