It's over [Optional Bias]

Gusztustalan, amit műveltem. Képes voltam tönkretenni őt, megannyi esélyt eljátszva. Rég óta húztam halasztottam, azt hogy elmondjam neki az érzéseim. Az őrületbe kergettem vele. Magába fordult, s teljesen megváltozott. Hosszú barna haját átfestette, tökéletes bőrét pedig televarrattatta. Több tetoválás díszíti a testét, mint egy-egy idolnak. Piercingek hada sorakozott a fülébe, s természetesen a nyelvében is volt. Én tettem őt azzá, amilyen most.
Sosem akartam, hogy megismerje az önző, bunkó, tapintatlan énem, mégis sikerült előcsalogatnom.
Az utolsó estét töltöttünk együtt. Nem volt valami felhőtlen. Folyamatosan hibáztattuk a másikat, hogy ezért, és azért a te hibád. Előtte volt még pár komolyabb összekapásunk, s, azóta egyáltalán nem nyílt meg felém. Minden dühét elnyelte magába. Akkor sem haragudott úgy igazán rám. A szemére vetettem, hogy megcsaltam őt ittasan, hogy kipróbáltam drogot, ő pedig magához ölelt, hogy kapok még egy esélyt, több ilyen ne legyen. A legutolsó vitánk is ilyen volt.
- Mikor érted már meg, hogy az én türelmem sem véges? Elmondtam százszor, szép szóval drága ________, hogy az utolsó esélyedet játszod már. – dühös volt rám, lecsengett a hangjából.
- Sajnálom. Több ilyen nem lesz. – erősítettem meg, hogy valóban nem lesz.
- Igen tudom, hogy nem lesz, mert itt vége mindennek. – fordult el tőlem, s a válláról lecsúszott a pánt.
Jéghideg ujjaimmal szántottam végig selymes bőrét, hogy felhúzzam a vékony pántot az eredeti helyére. Elrántotta a vállát.
- Ne érj hozzám. Kitudja milyen nőket ujjaztál meg azokkal az ujjakkal! – ekkor már a könnye folyt.
Elég erős lánynak ismertem, sosem sírt semmiért, de mintha most kitéptem volna a dugót a könnycsatornáiból.
- Kérlek, beszéljük meg!
- Nincs mit megbeszélni. Megannyi esélyt adtam, s naiv voltam, hogy hittem a tökéletes szerelembe. Nem érdemelsz meg, sehogy sem! – nézte az esős várost az ablakból.
- De.. – nem jött egyetlen szó sem a torkomból.
- Most pedig menj el. – még mindig nem nézett rám, ami kezdett egyre jobban fájni.
- Nem! Én is itt lakom.
- Laktál! – vágott a szavamba.
Lángoló tekintettel néztünk egymás szemébe, ahogy rám pillantott. Utáltam a pillanatot, amikor olyan szemekkel nézett rám, mint aki most akarja, hogy ráugorjak. Nem bírtam megállni, hevesen az ajkaira tapadtam. Hosszú hajába vezettem vékony ujjaimat, s próbáltam csak rá koncentrálni. De a nyilalló fájdalom egyre rosszabb lett. Fájdalmas tekintettel néztem rá. A földre rogytam, s nyögtem egyet.
- Ezt miért kellett? – könnyeztem be.
- Csak, h tudd, én a múlt vagyok. – ment el mellettem.
Az agyam a fájdalomra összpontosított. A legféltettebb kincsemet térdelte meg, ami komolyan nem a legkellemesebb érzés. Összekaptam magam, hogy utána tudjak menni, de amikor kiléptem az ajtón, a lélegzetem elakadt. Nem a látványtól, hanem a dühtől.
- Azonnal tedd le a dolgaimat!
- Fogd be a szádat, és takarodj!
- Miért nem adsz esélyt?
- Mégis mennyit kérsz még _______? Mi vagyok én? Hm? Én hányszor bántottalak meg? Hányszor léptem félre férfiakkal? Hányszor késtem el fontos dolgokról? – vágta hozzám a kérdéseit.
A fejemet hajtottam le, mert igaza volt. Talán most veszítettem el őt igazán azt, akivel a mindennapok oly annyira jók voltak.
- Amikor be voltam rúgva akkor történtek ezek. – próbáltam kifogást keresni.
- Ennyire nem számítottam én, hogy amikor készültem mindennel, te a kocsmába mentél, ahelyett hogy hazajöttél volna. Gratulálok kedves  ____________________. – mondta ki a teljes nevem, amitől kirázott a hideg.
- De számítottál! Hagy hozzam rendbe, kérlek! – próbáltam megigézni a szemeimmel.
- Nincs több esélyed! Eljátszottad. – határozottnak próbálta adni magát, de tudtam, hogy legbelül arra vár, hogy gürizzek érte.
- Akkor, elmegyek. - mondtam ki fájdalmasan, ő pedig helyeslően bólintott.

Monoton kapkodtam össze a cuccaimat, persze direkt nem az egészet, mert vissza szeretnék még mindenáron ide jönni. Az ajtóban támaszkodva várta, hogy végleg kilépjek az életéből. Miután nagyjából mindenem bepakoltam odaléptem hozzá.
- Sajnálom, nem akartam, hogy ez legyen. – simítottam végig gyönyörű arcán.
- Már mindegy, ezt nem tudod helyre hozni. – fordította el a fejét, hogy ne érjek hozzá.
Fájdalmas sóhaj hagyta el a számat, s kiléptem mellette, aztán a bejárati ajtón is. Direkt elidőztem előtte, hogy halljam őt még utoljára. Keserves zokogásban tört ki, s a nevemet hüppögte hisztisen. Megannyi kérdést hallottam tőle, majd összeszorítottam a szemeimet, az előtörő könnyek ellen.
- Nélküled én egy senki vagyok.  – hagytam el az életemet, ami nagyon fontos volt számomra.
Tudom, hogy soha sem lehetek már olyan boldog, mint azelőtt _________-val/vel voltam. A sok emlék marcangol. Legelső találkozásunk, amikor még nem tudta, hogy egy olyan személy vagyok, akit több millióan ismernek. Egy sajnálom ide édes kevés volt, mindent elrontottam a hűtlen énemmel. Sajnálom ________ ,de én még mindig szeretlek.