Az ember néha hülyeségekre képes, ha túl nagy a stressz, s
túl nagymértékben kerüli a szeretet. Mióta elköltöztem a családi fészekből, s
azt hittem megszabadultam a gondoktól, csak több és rosszabb követte egymást.
Úgy gondoltam Los Angeles amolyan mentsvár lesz, ahol elbújhatok az emberek
elől, s csak néha napján kerülök elő, amikor a vihar tombol.
Minden akkor kezdődött, amikor kislány voltam. 2 és fél éves koromtól molesztáltak szexuálisan. Mivel nem tudtam mi történik, hagytam. Csak annyit mondott anyám élettársa nekem, hogy el ne merjem senkinek mondani. Ezek a zaklatások lassan mindennaposak lettek, de aki tette velem, csak élvezetből tette. Folyamatosan simogatott, fajtalankodott velem, s követelte az örömét tőlem. Persze akkor még nem tudtam a szex és a fogantatás értelmét, lényegét. Kiszolgáltatott voltam és védtelen. Ahogy teltek az évek, szorongás alakult ki bennem. Természetesen ez abból is adódott, hogy az anyám vert. Bármikor bármit tettem, kaptam a fejemre. Összefolytak előttem a napok, a molesztálások és a bántalmazások. Amikor beléptem a serdülőkorba, dacolni kezdtem, harcoltam a jogaimért, azért, hogy végre teljes és normális életem legyen. Sajnálatos módon, rájöttem a depresszió fogalmára. Rájöttem arra, hogy ha fájdalmat okozok magamnak, azzal egyfajta megnyugvás tölt el. Nem csak a hegyes és éles tárgyakkal okoztam sebeket magamon, hanem a körmöm rágtam és a hajam tépdeltem. Mindenki csúfolt, ami csak lejjebb taszított engem azon a bizonyos lejtőn.
- Gyere már ki! – törte rám anyám az ajtót, miközben a karomon húztam végig erőteljesen a pengét. – Mi a jó istent művelsz? Normális vagy? – kevert le egy pofont nekem.
- Gyűlöllek – vágtam az arcába, nem érdekelt, hogy csöpög a vér rólam.
- Te kis idióta! – pofozott folyamatosan, én pedig csak összegömbölyödtem, hogy védjem magam.
A bátyám egy pillanat alatt ott termett, elhúzta anyámat, aztán bekötözte a kezem. – Menj ki anya! – szólt rá anyámra, aki mintha mit sem tett volna, kiment. - Rox mit csinálsz megint? Húgi. Térj észhez! – simított végig az arcomon.
- El akarok költözni. Nem bírok itt élni! – nyeltem le dühömet.
- Még csak 16 vagy, Rox. Előtted az élet, legyen meg az érettségid és végezd el az egyetemet. Utána azt mondom, hogy oda mész ahova akarsz – mosolygott rám.
Minden akkor kezdődött, amikor kislány voltam. 2 és fél éves koromtól molesztáltak szexuálisan. Mivel nem tudtam mi történik, hagytam. Csak annyit mondott anyám élettársa nekem, hogy el ne merjem senkinek mondani. Ezek a zaklatások lassan mindennaposak lettek, de aki tette velem, csak élvezetből tette. Folyamatosan simogatott, fajtalankodott velem, s követelte az örömét tőlem. Persze akkor még nem tudtam a szex és a fogantatás értelmét, lényegét. Kiszolgáltatott voltam és védtelen. Ahogy teltek az évek, szorongás alakult ki bennem. Természetesen ez abból is adódott, hogy az anyám vert. Bármikor bármit tettem, kaptam a fejemre. Összefolytak előttem a napok, a molesztálások és a bántalmazások. Amikor beléptem a serdülőkorba, dacolni kezdtem, harcoltam a jogaimért, azért, hogy végre teljes és normális életem legyen. Sajnálatos módon, rájöttem a depresszió fogalmára. Rájöttem arra, hogy ha fájdalmat okozok magamnak, azzal egyfajta megnyugvás tölt el. Nem csak a hegyes és éles tárgyakkal okoztam sebeket magamon, hanem a körmöm rágtam és a hajam tépdeltem. Mindenki csúfolt, ami csak lejjebb taszított engem azon a bizonyos lejtőn.
- Gyere már ki! – törte rám anyám az ajtót, miközben a karomon húztam végig erőteljesen a pengét. – Mi a jó istent művelsz? Normális vagy? – kevert le egy pofont nekem.
- Gyűlöllek – vágtam az arcába, nem érdekelt, hogy csöpög a vér rólam.
- Te kis idióta! – pofozott folyamatosan, én pedig csak összegömbölyödtem, hogy védjem magam.
A bátyám egy pillanat alatt ott termett, elhúzta anyámat, aztán bekötözte a kezem. – Menj ki anya! – szólt rá anyámra, aki mintha mit sem tett volna, kiment. - Rox mit csinálsz megint? Húgi. Térj észhez! – simított végig az arcomon.
- El akarok költözni. Nem bírok itt élni! – nyeltem le dühömet.
- Még csak 16 vagy, Rox. Előtted az élet, legyen meg az érettségid és végezd el az egyetemet. Utána azt mondom, hogy oda mész ahova akarsz – mosolygott rám.
Csak hogy a sors kegyetlen volt velem. Amikor a diplomaosztómra
sietett, ő és a terhes felesége balesetet szenvedtek. Iszonyatos fájdalom volt,
én pedig hülye fejjel még haragudtam is rá.
- Hol vannak már? – kattogtam anyám mellett állva. Hirtelen kapott egy telefont, s egyedül hagyott. Miután vége volt a diplomaosztómnak, aztán mondták el, hogy nem élnek. Otthon iszonyatos veszekedés tört ki köztem és anyám között.
- EZ A TE HIBÁD TE POKOLFAJZAT! – harsogott túl mindent rikácsoló hangja, majd arcon vágott.
- Fogd rám! Fogj mindent rám, azt is, hogy élek! – egyszerűen nem voltam képes sírni.
- El kellett volna vetetnem téged, egy semmirekellő vagy, egy senki. Egy nulla, és nem is fogsz elérni semmit az életben! – köpött mellém. Anyám akkor látott utoljára. Akkor csattant az utolsó pofon. Azt az embert is elszedte tőlem a jó ég, aki támogatott, aki miatt elvégeztem az egyetemet, hogy tolmács legyek, aki tartotta a lelket bennem. Összepakoltam egy sporttáskába, útra keltem, hogy megkeressem az igazi apukámat. Több ismerősnél csengettem, megkérdeztem, tudják-e merre van. Felkutattam az egész családfánkat, akkor mondták el, hogy évtizedek óta Amerikában él. Kalandosan kerültem el Los Angelesbe, s amikor felkutattam a címét, ellökött magától, mondván nem az apám.
- George Murray? – kérdeztem remegő hangon az idősödő férfitől, aki ajtót nyitott.
- Igen, ki keresi? – mélykék szemeivel nézett rám.
- Roxanne Murray vagyok, a lányod…
- Nekem nincs ilyen lányom, takarodj a házamtól! – lökött egyet rajtam, hogy eltűnjek a szeme elől.
Szívem hasadt meg, nem tudtam hova tenni a viselkedését, de már hazafelé nem volt pénzem. Amúgy sem akartam haza menni többet. Keresgéltem munkákat, végül egy kis gyorsétteremben szolgáltam fel a hamburgereket, hogy legalább valami megélhetőségem legyen. Nem voltak barátaim, mindegyikkel megszakítottam a kapcsolatot, ahogy útnak indultam. Azok nem is barátok voltak, csupán árnyékok, akik követtek engem. Könnyedén álltak félre, s engedtek utamra.
- Hol vannak már? – kattogtam anyám mellett állva. Hirtelen kapott egy telefont, s egyedül hagyott. Miután vége volt a diplomaosztómnak, aztán mondták el, hogy nem élnek. Otthon iszonyatos veszekedés tört ki köztem és anyám között.
- EZ A TE HIBÁD TE POKOLFAJZAT! – harsogott túl mindent rikácsoló hangja, majd arcon vágott.
- Fogd rám! Fogj mindent rám, azt is, hogy élek! – egyszerűen nem voltam képes sírni.
- El kellett volna vetetnem téged, egy semmirekellő vagy, egy senki. Egy nulla, és nem is fogsz elérni semmit az életben! – köpött mellém. Anyám akkor látott utoljára. Akkor csattant az utolsó pofon. Azt az embert is elszedte tőlem a jó ég, aki támogatott, aki miatt elvégeztem az egyetemet, hogy tolmács legyek, aki tartotta a lelket bennem. Összepakoltam egy sporttáskába, útra keltem, hogy megkeressem az igazi apukámat. Több ismerősnél csengettem, megkérdeztem, tudják-e merre van. Felkutattam az egész családfánkat, akkor mondták el, hogy évtizedek óta Amerikában él. Kalandosan kerültem el Los Angelesbe, s amikor felkutattam a címét, ellökött magától, mondván nem az apám.
- George Murray? – kérdeztem remegő hangon az idősödő férfitől, aki ajtót nyitott.
- Igen, ki keresi? – mélykék szemeivel nézett rám.
- Roxanne Murray vagyok, a lányod…
- Nekem nincs ilyen lányom, takarodj a házamtól! – lökött egyet rajtam, hogy eltűnjek a szeme elől.
Szívem hasadt meg, nem tudtam hova tenni a viselkedését, de már hazafelé nem volt pénzem. Amúgy sem akartam haza menni többet. Keresgéltem munkákat, végül egy kis gyorsétteremben szolgáltam fel a hamburgereket, hogy legalább valami megélhetőségem legyen. Nem voltak barátaim, mindegyikkel megszakítottam a kapcsolatot, ahogy útnak indultam. Azok nem is barátok voltak, csupán árnyékok, akik követtek engem. Könnyedén álltak félre, s engedtek utamra.
Magányos napjaimat a tengerparton töltöttem. Térdemen
támaszkodtam, s csak néztem ki a fejemből. Megannyi frizbi után szaladgáló
fiatal, kisgyerek, párok, baráti társaságok jártak ki, az üresség csak
fokozódott szívemben. Hirtelen nekem dobtak egyet.
- Yaah! Dobd vissza! – mosolygott a srác, aki nekem dobta.
Inkább odavittem neki, a kezébe adtam, aztán elmentem onnan.
- Hé, várj! – futott utánam. Hirtelen megfogta a karom, előtörtek belőlem a régi sérelmeim, védekezve kuporodtam össze a homokban, ő pedig értetlenül pislogott rám.
- Nem akarlak bántani – hangja lágy lett, felsegített a földről, leporolta a ruhámat. – Mondd, mi a neved? – mosolygott rám. Egy hasznavehetetlen szardarabnak éreztem magam, amiért szóba állt velem, ezért meg makacson nem feleltem.
Hirtelen ott termett két lány. – Hagyd őt Jiyong, mindig itt ül kint, de nincsenek barátai, nincs senkije.
- Nem ismeritek őt?
- De… itt lakik a szemközti tömbben, Roxanne a neve.
- Nem tanították még meg, hogy ne avatkozz bele mások életébe? – szólaltam meg hirtelen, szerencsémre megijesztve Miss Puncit, aki majd összecsinálta magát.
- É-én nem… nem azért mondtam el. Elnézést – aztán elporolt a barátnőjével együtt.
- Ejjha, Roxanne. Szép név – mosolygott újdonsült „barátom”.
- Akadj le, jobban jársz – rideg voltam vele, s visszataszító.
- De, én nem akarok! – dacolt. – Roxanne…
- Ne mondd ki a nevem! – mordultam rá. – Legyek csak Rox – halkultam el, hisz eszembe jutott a bátyám Dave.
- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy… van valami gond – halkan beszélt ő is. – Figyelj, nincs kedved meginni valamit itt a parton? – mutatott maga mögé.
- Nincs – vágtam rá hirtelen, aztán faképnél hagytam őt.
Sosem volt még férfivel egy szimpla üvöltésen kívül dolgom. Hazamentem, kattogtam, s kényszert éreztem arra, hogy megvágjam magam. Előszedtem a pengét, majd a bőrömbe mélyesztettem. Elég mély seb lett, de csak azt néztem, hogy hogyan csorog le a vér az alkaromon. Fejemben folyamatosan negatív gondolatok jártak, a rubinvörös véremet, csak úgy itta magába fekete farmerem. Nem szerettem a színeket, az embereket végképp. Utáltam a világot, amiért anyám elvette a fél életem. Utáltam, mert az élettársa molesztált. Az a sok fájdalom, amit átéltem, a bátyám halála, az elutasítások, tönkretettek. Itt a vég. 23 semmirekellő évet félredobok. Senkim és semmim nincs, nincs értelme semminek. Felálltam, felmentem a 15. emeletre, ahol a csapóajtót felnyitottam, s kimásztam. Kiálltam az épület szélére, szállni akartam, minden fájdalomtól megszabadulni.
- Nézzétek már, valaki ott áll az épület tetején – szólt a kis díva csaj Jiyongnak.
- Ez nem az a Roxanne? – ijedt meg.
- De… le akar ugrani biztos. Tegye csak meg! Élettelen – puffogott a másik szöszi is.
- Idióták – pattant fel Jiyong, majd szaladni kezdett.
Végig gondoltam az egész eddigi életem. Végig gondoltam az egész eddigi elpazarolt időt a nem létező családomra. Eszembe jutott, amikor 14 évesen ágynak szegez a zsíros testével, bőgök, üvöltök és próbálom eltolni őt.
- Mássz le rólam, vagy sikítok! – próbáltam erős lenni.
- Fogd be a szád, vagy betömöm, mint előzőleg! – éreztem rajta, hogy dühös.
- Eressz el! Könyörgöm! – sírtam neki, de lefogott, s szájával kényeztetett ott lent. Amikor sikítani akartam, nem jött hang a torkomon ki, zokogtam, és próbáltam összezárni a lábaimat.
- Fejezd be! – üvöltött rám, s kitöltött vastag férfiasságával. Aznap, se a bátyám, se az anyám nem volt otthon, így könnyedén meg tudott erőszakolni.
- Senkinek egy szót sem róla, különben kivágom a nyelved – szorította össze arcom, majd visszaöltözött. Egész nap csak sírtam, s az ágyamban feküdtem remegve.
Átjárta testem az undor, hányingerem lett magamtól, amiért nem tudtam mit tenni. De a sírba kell vinnem ezt a titkot. Már csak egy lépés választ el attól, hogy boldog legyek a bátyám mellett. Pont dőltem előre, amikor hirtelen két kar a derekamnál visszarántott.
- NEEEEEM – üvöltöttem torkom szakadtából, s kitört a zokogás belőlem, sok év után először.
- Ssh, nem nem.. itt vagyok! Nyugodj meg, nincs semmi baj, biztonságban vagy! – hallottam meg Jiyong hangját. Folyamatosan csak zokogtam, ki akartam törni karjai közül. – Eressz, nincs értelme élnem!
- Fejezd be! Nem teheted ezt, lehet, valakinek szüksége van rád – csitított folyamatosan. Csak zokogni tudtam, egy idő után a mellkasára borulva ömlött ki belőlem az a 20 évnyi fájdalom amit, magamban hordoztam. Jiyong megnyugtató férfias illata, heves szívverése, nyugtató hangja, amolyan drogként hatott rám.
- Kislány, nem ismerjük egymást, de olyan késztetést érzek arra, hogy segítsek… Olyan furcsa érzés, sosem éreztem ilyet. Pláne nem egy ismeretlen lány iránt – halkan beszélt, megnyugtatóan.
- Én egy senki vagyok, nincsenek barátaim.
- Menjünk le hozzád… - könnyedén az ölébe kapott, hisz nem voltam 45 kilónál több. – Hányadikon laksz?
- 7 - válaszoltam közömbösen. Beállt a liftbe velem, majd megnyomta a gombot. Mélybarna szemeit folyamatosan rajtam tartotta.
- Tudni akarom, mi jár a fejedben. Oké, kicsit hülyén nézhetek ki, hogy egy ismeretlen srác az életedben akar vájkálni – zavart lett arckifejezése. Leért a lift, kiszálltunk, majd elmentünk az ajtómhoz, ami tárva nyitva volt. Lehet, hogy nem voltam gazdag, de egy kis lakást fent tudtam tartani. Jiyong letett a kanapéra, majd körülnézett. Mindenhol volt valami
- Vágod magad? Na, jó. Rox, mindent tudni akarok. Nem kertelek, tudni akarom, hogy mi sodort el eddig, hogy hülyeséget csinálj.
- Miért nem a barátaiddal vagy? – pillantottam rá, könnyem végig gördült arcomon.
- Mert, most veled akarok. Csinálok valami teát, ha van – ment ki a konyhámba, majd kutatott zöld teát, gyorsan elkészítette, s behozta hozzám, a nappaliba. – Ezt megisszuk, közben mesélj el mindent – ült le közvetlen mellém.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem vissza, hogy időt nyerjek. – Sosem beszéltem senkinek ezekről a dolgokról.
- Igen, szóval hallgatlak – rám emelte barna, mandula szemeit, aztán figyelt.
- Minden kiskoromban kezdődött. Amikor megszülettem, apám kidobta anyámat, velem együtt. Így anyám összeszedett magának egy senkiházi iszákos állatot. Eleinte szerettem, mert kényeztetett, mindent megkaptam én is, és a bátyám is, amikor kicsik voltunk. Ahogy 2 éves lettem, a perverzióját rajtam töltötte ki. Molesztálni kezdett szexuálisan, 14 évesen meg erőszakolt – halkultam el, nyeltem egyet, majd folytattam. - Míg anyám, amikor tudott, ütött. Ha nevettem, ha sírtam, vagy ha csak játszottam, mindig kaptam egy sallert. Én kisgyerekként, mindig a bátyámhoz menekültem, aki babusgatott, megvigasztalt. 16 éves koromra olyan szinten szorongás alakult ki bennem, hogy rájöttem, egy penge segíthet mindenen. Már kést is akartam magamba vágni, gyógyszerekkel is próbálkoztam, de ott volt Dave. Mindig ő volt a fény a sötét alagútban. Miatta iratkoztam be egy egyetemre és tanultam tolmácsként. Ő állta a tandíjam, miközben útban volt a kislánya. Aztán amikor diplomaosztóm volt, egy részeg kamionos letúrta őket az autópályáról, és mindketten szörnyethaltak – sírtam el magam. – Az én hibám, hogy meghaltak, mert siettettem őket, hogy le ne maradjanak. Ha hagyom, hogy elkéssenek, még mindig élnének – tettem le a bögrém, Jiyong egy szó nélkül magához ölelt, de hallgatott. Éreztem rajta, hogy feszült a helyzet, és nem tudja hova tenni ezt az egész sztorit.
- Aztán.. elhatároztam, hogy megkeresem apámat, aki itt lakik LA-ben, de rohadtul leszarja, hogy élek-e vagy halok. Úgy kivágott a portájáról, mintha valami szemét darab lennék – dőltem a vállára. – Annyi fájdalmat éltem át, annyit kellett nyelnem, és mindig mindenki szarban hagyott. Folyton csak titkolóztam, belül emésztettem magam. Azért vagyok ilyen vékony, mert alig ettem, inkább koplaltam, sok betegségem volt és maradt is máig.
- És.. mi ez a sapka rajtad?
- Ez is a kényszerbetegségem része. Tépem a hajam, és nem bírom megállni. Utálom magam, egy szörnyeteg vagyok. Nincs értelme a földön lennem – hüppögtem.
- Figyelj rám Rox. Amit én látok, az egy sérült lány, aki kétségbe van esve, és segítségre szorul. Én pedig az akarok lenni, aki ennek a sérült lánynak segít. Tudod az én életem sem fényes – sóhajtott. – Mivel nem az átlagos emberek közé tartozom, nem azok közé, akik fizikai munkával keresik meg a kenyérre valót, hanem azok közé, akik zenélésből élnek meg. Dél-Koreában nagy hírnevem van, most pedig kiruccantunk a srácokkal, hogy pihenjünk kicsit. Kérlek, ne ítélj el engem! – szorított meg egy picit.
- É-én nem. C-csak, Jézusom. Mekkora nagy a hírneved? – ijedtem meg.
Elővette több száz dollárt érő telefonját, majd mutatott egy zenét, amit ő maga írt. Érdeklődve figyeltem és hallgattam a szöveget. Régen tanultam már a koreait, de rápillantottam, s megszólaltam az ő anyanyelvén.
- G-Dragon? Honnan jött ez a név? – mosolyodtam el.
- Ah! Kész átverés, hogy tudsz koreaiul? Mosolyogj sokat, nagyon gyönyörű vagy vele – simított végig arcomon, ezért kicsit zavarba is jöttem, hisz sosem mondott senki még ilyet nekem. Végig néztük az összes videóját, végre neki kibeszélhettem a bajaimat. Elmesélte az élettörténetét, hogy hogyan vált sztárrá, hogyan ért el dolgokat, s kezdtem kapizsgálni, mire akar kilyukadni.
- Yaah! Dobd vissza! – mosolygott a srác, aki nekem dobta.
Inkább odavittem neki, a kezébe adtam, aztán elmentem onnan.
- Hé, várj! – futott utánam. Hirtelen megfogta a karom, előtörtek belőlem a régi sérelmeim, védekezve kuporodtam össze a homokban, ő pedig értetlenül pislogott rám.
- Nem akarlak bántani – hangja lágy lett, felsegített a földről, leporolta a ruhámat. – Mondd, mi a neved? – mosolygott rám. Egy hasznavehetetlen szardarabnak éreztem magam, amiért szóba állt velem, ezért meg makacson nem feleltem.
Hirtelen ott termett két lány. – Hagyd őt Jiyong, mindig itt ül kint, de nincsenek barátai, nincs senkije.
- Nem ismeritek őt?
- De… itt lakik a szemközti tömbben, Roxanne a neve.
- Nem tanították még meg, hogy ne avatkozz bele mások életébe? – szólaltam meg hirtelen, szerencsémre megijesztve Miss Puncit, aki majd összecsinálta magát.
- É-én nem… nem azért mondtam el. Elnézést – aztán elporolt a barátnőjével együtt.
- Ejjha, Roxanne. Szép név – mosolygott újdonsült „barátom”.
- Akadj le, jobban jársz – rideg voltam vele, s visszataszító.
- De, én nem akarok! – dacolt. – Roxanne…
- Ne mondd ki a nevem! – mordultam rá. – Legyek csak Rox – halkultam el, hisz eszembe jutott a bátyám Dave.
- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy… van valami gond – halkan beszélt ő is. – Figyelj, nincs kedved meginni valamit itt a parton? – mutatott maga mögé.
- Nincs – vágtam rá hirtelen, aztán faképnél hagytam őt.
Sosem volt még férfivel egy szimpla üvöltésen kívül dolgom. Hazamentem, kattogtam, s kényszert éreztem arra, hogy megvágjam magam. Előszedtem a pengét, majd a bőrömbe mélyesztettem. Elég mély seb lett, de csak azt néztem, hogy hogyan csorog le a vér az alkaromon. Fejemben folyamatosan negatív gondolatok jártak, a rubinvörös véremet, csak úgy itta magába fekete farmerem. Nem szerettem a színeket, az embereket végképp. Utáltam a világot, amiért anyám elvette a fél életem. Utáltam, mert az élettársa molesztált. Az a sok fájdalom, amit átéltem, a bátyám halála, az elutasítások, tönkretettek. Itt a vég. 23 semmirekellő évet félredobok. Senkim és semmim nincs, nincs értelme semminek. Felálltam, felmentem a 15. emeletre, ahol a csapóajtót felnyitottam, s kimásztam. Kiálltam az épület szélére, szállni akartam, minden fájdalomtól megszabadulni.
- Nézzétek már, valaki ott áll az épület tetején – szólt a kis díva csaj Jiyongnak.
- Ez nem az a Roxanne? – ijedt meg.
- De… le akar ugrani biztos. Tegye csak meg! Élettelen – puffogott a másik szöszi is.
- Idióták – pattant fel Jiyong, majd szaladni kezdett.
Végig gondoltam az egész eddigi életem. Végig gondoltam az egész eddigi elpazarolt időt a nem létező családomra. Eszembe jutott, amikor 14 évesen ágynak szegez a zsíros testével, bőgök, üvöltök és próbálom eltolni őt.
- Mássz le rólam, vagy sikítok! – próbáltam erős lenni.
- Fogd be a szád, vagy betömöm, mint előzőleg! – éreztem rajta, hogy dühös.
- Eressz el! Könyörgöm! – sírtam neki, de lefogott, s szájával kényeztetett ott lent. Amikor sikítani akartam, nem jött hang a torkomon ki, zokogtam, és próbáltam összezárni a lábaimat.
- Fejezd be! – üvöltött rám, s kitöltött vastag férfiasságával. Aznap, se a bátyám, se az anyám nem volt otthon, így könnyedén meg tudott erőszakolni.
- Senkinek egy szót sem róla, különben kivágom a nyelved – szorította össze arcom, majd visszaöltözött. Egész nap csak sírtam, s az ágyamban feküdtem remegve.
Átjárta testem az undor, hányingerem lett magamtól, amiért nem tudtam mit tenni. De a sírba kell vinnem ezt a titkot. Már csak egy lépés választ el attól, hogy boldog legyek a bátyám mellett. Pont dőltem előre, amikor hirtelen két kar a derekamnál visszarántott.
- NEEEEEM – üvöltöttem torkom szakadtából, s kitört a zokogás belőlem, sok év után először.
- Ssh, nem nem.. itt vagyok! Nyugodj meg, nincs semmi baj, biztonságban vagy! – hallottam meg Jiyong hangját. Folyamatosan csak zokogtam, ki akartam törni karjai közül. – Eressz, nincs értelme élnem!
- Fejezd be! Nem teheted ezt, lehet, valakinek szüksége van rád – csitított folyamatosan. Csak zokogni tudtam, egy idő után a mellkasára borulva ömlött ki belőlem az a 20 évnyi fájdalom amit, magamban hordoztam. Jiyong megnyugtató férfias illata, heves szívverése, nyugtató hangja, amolyan drogként hatott rám.
- Kislány, nem ismerjük egymást, de olyan késztetést érzek arra, hogy segítsek… Olyan furcsa érzés, sosem éreztem ilyet. Pláne nem egy ismeretlen lány iránt – halkan beszélt, megnyugtatóan.
- Én egy senki vagyok, nincsenek barátaim.
- Menjünk le hozzád… - könnyedén az ölébe kapott, hisz nem voltam 45 kilónál több. – Hányadikon laksz?
- 7 - válaszoltam közömbösen. Beállt a liftbe velem, majd megnyomta a gombot. Mélybarna szemeit folyamatosan rajtam tartotta.
- Tudni akarom, mi jár a fejedben. Oké, kicsit hülyén nézhetek ki, hogy egy ismeretlen srác az életedben akar vájkálni – zavart lett arckifejezése. Leért a lift, kiszálltunk, majd elmentünk az ajtómhoz, ami tárva nyitva volt. Lehet, hogy nem voltam gazdag, de egy kis lakást fent tudtam tartani. Jiyong letett a kanapéra, majd körülnézett. Mindenhol volt valami
- Vágod magad? Na, jó. Rox, mindent tudni akarok. Nem kertelek, tudni akarom, hogy mi sodort el eddig, hogy hülyeséget csinálj.
- Miért nem a barátaiddal vagy? – pillantottam rá, könnyem végig gördült arcomon.
- Mert, most veled akarok. Csinálok valami teát, ha van – ment ki a konyhámba, majd kutatott zöld teát, gyorsan elkészítette, s behozta hozzám, a nappaliba. – Ezt megisszuk, közben mesélj el mindent – ült le közvetlen mellém.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem vissza, hogy időt nyerjek. – Sosem beszéltem senkinek ezekről a dolgokról.
- Igen, szóval hallgatlak – rám emelte barna, mandula szemeit, aztán figyelt.
- Minden kiskoromban kezdődött. Amikor megszülettem, apám kidobta anyámat, velem együtt. Így anyám összeszedett magának egy senkiházi iszákos állatot. Eleinte szerettem, mert kényeztetett, mindent megkaptam én is, és a bátyám is, amikor kicsik voltunk. Ahogy 2 éves lettem, a perverzióját rajtam töltötte ki. Molesztálni kezdett szexuálisan, 14 évesen meg erőszakolt – halkultam el, nyeltem egyet, majd folytattam. - Míg anyám, amikor tudott, ütött. Ha nevettem, ha sírtam, vagy ha csak játszottam, mindig kaptam egy sallert. Én kisgyerekként, mindig a bátyámhoz menekültem, aki babusgatott, megvigasztalt. 16 éves koromra olyan szinten szorongás alakult ki bennem, hogy rájöttem, egy penge segíthet mindenen. Már kést is akartam magamba vágni, gyógyszerekkel is próbálkoztam, de ott volt Dave. Mindig ő volt a fény a sötét alagútban. Miatta iratkoztam be egy egyetemre és tanultam tolmácsként. Ő állta a tandíjam, miközben útban volt a kislánya. Aztán amikor diplomaosztóm volt, egy részeg kamionos letúrta őket az autópályáról, és mindketten szörnyethaltak – sírtam el magam. – Az én hibám, hogy meghaltak, mert siettettem őket, hogy le ne maradjanak. Ha hagyom, hogy elkéssenek, még mindig élnének – tettem le a bögrém, Jiyong egy szó nélkül magához ölelt, de hallgatott. Éreztem rajta, hogy feszült a helyzet, és nem tudja hova tenni ezt az egész sztorit.
- Aztán.. elhatároztam, hogy megkeresem apámat, aki itt lakik LA-ben, de rohadtul leszarja, hogy élek-e vagy halok. Úgy kivágott a portájáról, mintha valami szemét darab lennék – dőltem a vállára. – Annyi fájdalmat éltem át, annyit kellett nyelnem, és mindig mindenki szarban hagyott. Folyton csak titkolóztam, belül emésztettem magam. Azért vagyok ilyen vékony, mert alig ettem, inkább koplaltam, sok betegségem volt és maradt is máig.
- És.. mi ez a sapka rajtad?
- Ez is a kényszerbetegségem része. Tépem a hajam, és nem bírom megállni. Utálom magam, egy szörnyeteg vagyok. Nincs értelme a földön lennem – hüppögtem.
- Figyelj rám Rox. Amit én látok, az egy sérült lány, aki kétségbe van esve, és segítségre szorul. Én pedig az akarok lenni, aki ennek a sérült lánynak segít. Tudod az én életem sem fényes – sóhajtott. – Mivel nem az átlagos emberek közé tartozom, nem azok közé, akik fizikai munkával keresik meg a kenyérre valót, hanem azok közé, akik zenélésből élnek meg. Dél-Koreában nagy hírnevem van, most pedig kiruccantunk a srácokkal, hogy pihenjünk kicsit. Kérlek, ne ítélj el engem! – szorított meg egy picit.
- É-én nem. C-csak, Jézusom. Mekkora nagy a hírneved? – ijedtem meg.
Elővette több száz dollárt érő telefonját, majd mutatott egy zenét, amit ő maga írt. Érdeklődve figyeltem és hallgattam a szöveget. Régen tanultam már a koreait, de rápillantottam, s megszólaltam az ő anyanyelvén.
- G-Dragon? Honnan jött ez a név? – mosolyodtam el.
- Ah! Kész átverés, hogy tudsz koreaiul? Mosolyogj sokat, nagyon gyönyörű vagy vele – simított végig arcomon, ezért kicsit zavarba is jöttem, hisz sosem mondott senki még ilyet nekem. Végig néztük az összes videóját, végre neki kibeszélhettem a bajaimat. Elmesélte az élettörténetét, hogy hogyan vált sztárrá, hogyan ért el dolgokat, s kezdtem kapizsgálni, mire akar kilyukadni.
Az idő úgy elrepült, Jiyong végig velem volt, ingázott Los
Angeles és Seoul között. Mindig tartottuk a kapcsolatot, nem volt nap, hogy nem
beszéltünk egymással. Fél éve még csak egy reménytelen lány voltam,
kilátástalansággal megspékelve. De ahogy belépett Ő az életembe, rávilágított
olyan dolgokra, amik igazán fontosak az életben. Rávett, hogy járjak csoport
terápiára, indulatkezelésre, illetve egy pszichiáterhez is, akit időközben
egészen megszerettem, s szinte lelki társam lett.
- És ma is voltál a dokinál? – szemezett velem a web kamerán keresztül.
- Igen – mosolyogtam rá.
- Híztál és mosolyogsz! Mesélj a napodról! – ma is ugyanolyan jóképű volt, leszámítva az apró borostát az arcán, ami csak karakteresebbé, férfiasabbá tette őt.
Nem akartam elmondani neki, hogy nagyon tetszik nekem, így próbáltam nem zavartan viselkedni.
- Hát, elmentem ugye a dokihoz, ez volt az utolsó napom nála, és a terápiás csoportnál is. Azt mondta, hogy készen állok mindenre, a változásra és az új életre. És ezt neked köszönhetem – pirultam el.
- Óh, drága vagy nagyon. Hiányzol! – sóhajtott. – Mármint… aish – jött zavarba.
- Te is nekem! – vágtam rá hirtelen. – Mikor tudsz jönni?
- Van egy meglepetésem számodra – mászott ki a képből, s amikor visszaült, egy repülőjegyet tartott a kezébe, megmutatta a kamerába. „Ms Roxanne Lynn Murray” – olvastam el a nevem rajta. Könnybe lábadt szemem, olyan érzések kavarogtak bennem, amit kiskoromban éreztem. Újra érezhettem a törődést, azt az apró szeretetet, amit ez az ember tudott nekem adni.
- El fogom postázni neked reggel, sürgősségivel. Hékás, ne sírj! Mosolyogj! Számomra a mosolyod a mindennapi ajándékod.
- De…de én nem tudom, hogy fogom viszonozni neked ezt a sok kedvességet, ezt a sok törődést Jiyong – töröltem le könnyeimet.
- Úgy, hogy mosolyogsz, és ha eljössz, akkor végre megölelhetjük egymást – mosolygott ő is, hisz lassan egy hónapja nem találkoztunk.
- Most viszont mennem kell, ígérd meg, hogy mosolyogni fogsz, és eljössz!
- Megígérem! – integettem neki, aztán bontotta a vonalat.
Egyedül ültem újra, de már nem akartam egyedül lenni. Azt akartam, hogy szeretetet kapjak. Gyorsan lezuhanyoztam, végig néztem magamon. Vállig érő sötétbarna hajam dús, s erős volt, és már csak a karomon lévő hegek emlékeztettek a tetteimre. Átmostam testem kedvenc vaníliás tusfürdőmmel, aztán megtörölköztem, s pizsibe öltöztem. Teljesen megváltoztam, ahogy segítséget kaptam. Mindennap imádkozom a bátyámhoz, hogy segítsen nekem, és mutassa meg a helyes utat. Most is így tettem.
- Dave.. tudom, hogy hallasz. Kérlek, hozd el nekem Jiyongot… azt hiszem, szeretem. És kérlek vigyázz rá, mert nagyon jó ember, és nem érdemli meg a rosszat. Kérlek Dave – motyogtam, mire kopogott valaki. Elmormoltam egy „ámen”-t, aztán elmentem kinyitni az ajtót. Hirtelen belökte a vendégem az ajtót, s szorosan átölelt engem.
- Nem bírtam tovább! Egy percet nem bírok tovább nélküled Rox. Szükségem van rád! – fogta kezei közé arcom Jiyong.
- É-én Jézusom, a szívbajt hoztad… - ekkor az ajkaimra tapadt, életem első csókját tőle kaptam. Azt a csókot, melyről álmaimban nem mertem volna gondolni, hogy ilyen finom lesz, érzéki. Először csak óvatosan az ajkaival masszírozta az enyémet, majd nyelvét is bevetette. Amikor engedélyt adtam neki arra, hogy elmélyítse egy szenvedélyes mély nyelves csókká, magához ölelt, s derekamnál tartott közel magához. Kezeimet nyakához simította, így átkaroltam őt. Dús hajába simítottam, felbátorodva csókoltam vissza. Hosszú percekig érezhettem azt az émelyítő csókot, melytől pillangók ezrei mozogtak a gyomromban. Óvatosan szakadt el tőlem, majd homlokomra puszilt.
- Istenem – ölelt magához, én pedig csak bújtam. – Rox… kicsi Rox – mosolygott, ujjait hajamba vezette, így kirázott a hideg.
-Rám… Szia… jó kis belépőd volt – nevettem, miközben vállán pihent az állam. Nem zavart, hogy csak fél fej különbség volt közöttünk. Élveztem, hogy a nyakába tudok bújni, élveztem minden vele töltött percet.
- Már érett. Megleptelek? - hevesen dobogott mindkettőnk szíve.
- Nem kifejezés… - suttogtam bőrére, a következő pillanatban ölbe emelt, s bevitt az ágyamra. Még, ha bevitt volna, de még be is dőlt velem együtt.
- Csak veled vagyok hajlandó a szöuli járatra felülni – jelentette ki egyszerűen, aztán ölelésébe bújhattam végre, s úgy szenderültem álomba.
- És ma is voltál a dokinál? – szemezett velem a web kamerán keresztül.
- Igen – mosolyogtam rá.
- Híztál és mosolyogsz! Mesélj a napodról! – ma is ugyanolyan jóképű volt, leszámítva az apró borostát az arcán, ami csak karakteresebbé, férfiasabbá tette őt.
Nem akartam elmondani neki, hogy nagyon tetszik nekem, így próbáltam nem zavartan viselkedni.
- Hát, elmentem ugye a dokihoz, ez volt az utolsó napom nála, és a terápiás csoportnál is. Azt mondta, hogy készen állok mindenre, a változásra és az új életre. És ezt neked köszönhetem – pirultam el.
- Óh, drága vagy nagyon. Hiányzol! – sóhajtott. – Mármint… aish – jött zavarba.
- Te is nekem! – vágtam rá hirtelen. – Mikor tudsz jönni?
- Van egy meglepetésem számodra – mászott ki a képből, s amikor visszaült, egy repülőjegyet tartott a kezébe, megmutatta a kamerába. „Ms Roxanne Lynn Murray” – olvastam el a nevem rajta. Könnybe lábadt szemem, olyan érzések kavarogtak bennem, amit kiskoromban éreztem. Újra érezhettem a törődést, azt az apró szeretetet, amit ez az ember tudott nekem adni.
- El fogom postázni neked reggel, sürgősségivel. Hékás, ne sírj! Mosolyogj! Számomra a mosolyod a mindennapi ajándékod.
- De…de én nem tudom, hogy fogom viszonozni neked ezt a sok kedvességet, ezt a sok törődést Jiyong – töröltem le könnyeimet.
- Úgy, hogy mosolyogsz, és ha eljössz, akkor végre megölelhetjük egymást – mosolygott ő is, hisz lassan egy hónapja nem találkoztunk.
- Most viszont mennem kell, ígérd meg, hogy mosolyogni fogsz, és eljössz!
- Megígérem! – integettem neki, aztán bontotta a vonalat.
Egyedül ültem újra, de már nem akartam egyedül lenni. Azt akartam, hogy szeretetet kapjak. Gyorsan lezuhanyoztam, végig néztem magamon. Vállig érő sötétbarna hajam dús, s erős volt, és már csak a karomon lévő hegek emlékeztettek a tetteimre. Átmostam testem kedvenc vaníliás tusfürdőmmel, aztán megtörölköztem, s pizsibe öltöztem. Teljesen megváltoztam, ahogy segítséget kaptam. Mindennap imádkozom a bátyámhoz, hogy segítsen nekem, és mutassa meg a helyes utat. Most is így tettem.
- Dave.. tudom, hogy hallasz. Kérlek, hozd el nekem Jiyongot… azt hiszem, szeretem. És kérlek vigyázz rá, mert nagyon jó ember, és nem érdemli meg a rosszat. Kérlek Dave – motyogtam, mire kopogott valaki. Elmormoltam egy „ámen”-t, aztán elmentem kinyitni az ajtót. Hirtelen belökte a vendégem az ajtót, s szorosan átölelt engem.
- Nem bírtam tovább! Egy percet nem bírok tovább nélküled Rox. Szükségem van rád! – fogta kezei közé arcom Jiyong.
- É-én Jézusom, a szívbajt hoztad… - ekkor az ajkaimra tapadt, életem első csókját tőle kaptam. Azt a csókot, melyről álmaimban nem mertem volna gondolni, hogy ilyen finom lesz, érzéki. Először csak óvatosan az ajkaival masszírozta az enyémet, majd nyelvét is bevetette. Amikor engedélyt adtam neki arra, hogy elmélyítse egy szenvedélyes mély nyelves csókká, magához ölelt, s derekamnál tartott közel magához. Kezeimet nyakához simította, így átkaroltam őt. Dús hajába simítottam, felbátorodva csókoltam vissza. Hosszú percekig érezhettem azt az émelyítő csókot, melytől pillangók ezrei mozogtak a gyomromban. Óvatosan szakadt el tőlem, majd homlokomra puszilt.
- Istenem – ölelt magához, én pedig csak bújtam. – Rox… kicsi Rox – mosolygott, ujjait hajamba vezette, így kirázott a hideg.
-Rám… Szia… jó kis belépőd volt – nevettem, miközben vállán pihent az állam. Nem zavart, hogy csak fél fej különbség volt közöttünk. Élveztem, hogy a nyakába tudok bújni, élveztem minden vele töltött percet.
- Már érett. Megleptelek? - hevesen dobogott mindkettőnk szíve.
- Nem kifejezés… - suttogtam bőrére, a következő pillanatban ölbe emelt, s bevitt az ágyamra. Még, ha bevitt volna, de még be is dőlt velem együtt.
- Csak veled vagyok hajlandó a szöuli járatra felülni – jelentette ki egyszerűen, aztán ölelésébe bújhattam végre, s úgy szenderültem álomba.
Másnap, amikor felébredtem, nem volt mellettem. Megijedtem,
hogy itt hagyott egyedül, ám amikor kimentem a konyhába, ott láttam őt,
félmeztelenül, tojást sütve.
- Jó reggelt – nyöszögtem álmosan, miközben elkezdtem a reggeli zöld teám készíteni.
- Neked is szépségem! – cuppantott arcomra, aztán kitálalta a tojásokat. – Remélem, szereted a rántottát.
- Persze – kuncogtam el magam, majd bevettem a gyógyszereim, s belekortyoltam a teába.
- Csüccs le – húzta ki nekem a széket, majd leültem, ahogy a tányéromra pillantottam, ott volt egy apró dobozka.
- Jiyong, ez mi? – néztem rá, de ő csak mosolygott.
- Bontsd ki, és meglátod!
Óvatosan kibontottam, két szép fülbevaló volt benne, ami két szóból állt, az egyik a „Hope” a másik pedig „Love” szó volt. Rápillantottam, elmosolyodtam, majd ahogy odajött, átöleltem őt a derekánál.
- Köszönöm ez nagyon szép.
- Reméltem is, hogy tetszeni fog neked! – ült le velem szembe. Mindig, amikor itt volt, valahogy kedveskedett. Egy apró ajándékkal, vagy szimplán szavakkal, ölelésekkel. Pedig a legelső találkozásunk nem volt épp a legfényesebb. Épp a lakóház tetejéről akartam levetni magam, de ő rávilágított arra, hogy ne adjuk fel a reményt. Miután elfogyasztottuk a reggelinket, s Jiyong segítségével összepakoltuk a bőröndöm, eltaxiztunk a hotelbe az ő dolgaiért, majd utunk Dél-Koreába vezetett, ahol egy új élet kezdődött számomra.
- Jó reggelt – nyöszögtem álmosan, miközben elkezdtem a reggeli zöld teám készíteni.
- Neked is szépségem! – cuppantott arcomra, aztán kitálalta a tojásokat. – Remélem, szereted a rántottát.
- Persze – kuncogtam el magam, majd bevettem a gyógyszereim, s belekortyoltam a teába.
- Csüccs le – húzta ki nekem a széket, majd leültem, ahogy a tányéromra pillantottam, ott volt egy apró dobozka.
- Jiyong, ez mi? – néztem rá, de ő csak mosolygott.
- Bontsd ki, és meglátod!
Óvatosan kibontottam, két szép fülbevaló volt benne, ami két szóból állt, az egyik a „Hope” a másik pedig „Love” szó volt. Rápillantottam, elmosolyodtam, majd ahogy odajött, átöleltem őt a derekánál.
- Köszönöm ez nagyon szép.
- Reméltem is, hogy tetszeni fog neked! – ült le velem szembe. Mindig, amikor itt volt, valahogy kedveskedett. Egy apró ajándékkal, vagy szimplán szavakkal, ölelésekkel. Pedig a legelső találkozásunk nem volt épp a legfényesebb. Épp a lakóház tetejéről akartam levetni magam, de ő rávilágított arra, hogy ne adjuk fel a reményt. Miután elfogyasztottuk a reggelinket, s Jiyong segítségével összepakoltuk a bőröndöm, eltaxiztunk a hotelbe az ő dolgaiért, majd utunk Dél-Koreába vezetett, ahol egy új élet kezdődött számomra.
*
Túlestem a beilleszkedésen, a koreai kötelékek megismerésén,
azon, hogy mennyire kemény egy koreai háziasszonynak lenni. Megismertem Jiyong
családját, kicsit feszült volt a hangulat, inkább a félelmeim miatt, de Ji
kitartott mellettem, elmesélte, hogy milyen vagyok. Így miután nagyjából
szétboncoltuk a fél életemet, s úgy éreztem, hogy elfogadtak, visszamentünk a
lakására.
- Azt hiszem, egész jól fogadtak.
- De nem is járunk, nem is értem, miért vittél el – dőltem az ágyába.
- Talán, mert fontos vagy számomra kis butus, ha még nem vetted volna észre – ült le mellém.
Nem szóltam semmit sem, csak emésztettem mondatát. Fontos vagy számomra. Évek óta először hallottam ezt a mondatot, így hamar illatos nyakába fúrtam az arcom. Tarkójánál túrtam hajába, míg ő védelmezően ölelt magához engem.
- Fontos vagyok neked – suttogtam nyakába.
- Igen – engedett el, szemeimbe nézett mélyen. – Roxanne Lynn Murray…. leszel a barátnőm? – pirult ki arca, de az enyém is szintúgy.
- Leszek – döntöttem le az ágyba, majd dús ajkaira tapadtam. Nagy tenyereivel végig simított oldalamon, majd a hátamon, végül a fenekemen állapodott meg. Nyösszentem egyet, majd ráhasaltam. – Muszááááj?
- Rox.. nem tudod elképzelni, mennyire kívánlak, mennyire gyönyörű vagy, mennyire szeretlek.
- Csupán jobb emberré tettél. És ezeket a tetteket, nem tudom, hogy meghálálni. Kirángattál a depresszióból, és…és – sóhajtottam nagyot. – Te vagy a végzetem – dőltem a nyakába, majd csak érintéseire koncentráltam,arra, hogy szeretve vagyok, egy olyan ember által, aki a világot megváltotta számomra.
- Azt hiszem, egész jól fogadtak.
- De nem is járunk, nem is értem, miért vittél el – dőltem az ágyába.
- Talán, mert fontos vagy számomra kis butus, ha még nem vetted volna észre – ült le mellém.
Nem szóltam semmit sem, csak emésztettem mondatát. Fontos vagy számomra. Évek óta először hallottam ezt a mondatot, így hamar illatos nyakába fúrtam az arcom. Tarkójánál túrtam hajába, míg ő védelmezően ölelt magához engem.
- Fontos vagyok neked – suttogtam nyakába.
- Igen – engedett el, szemeimbe nézett mélyen. – Roxanne Lynn Murray…. leszel a barátnőm? – pirult ki arca, de az enyém is szintúgy.
- Leszek – döntöttem le az ágyba, majd dús ajkaira tapadtam. Nagy tenyereivel végig simított oldalamon, majd a hátamon, végül a fenekemen állapodott meg. Nyösszentem egyet, majd ráhasaltam. – Muszááááj?
- Rox.. nem tudod elképzelni, mennyire kívánlak, mennyire gyönyörű vagy, mennyire szeretlek.
- Csupán jobb emberré tettél. És ezeket a tetteket, nem tudom, hogy meghálálni. Kirángattál a depresszióból, és…és – sóhajtottam nagyot. – Te vagy a végzetem – dőltem a nyakába, majd csak érintéseire koncentráltam,arra, hogy szeretve vagyok, egy olyan ember által, aki a világot megváltotta számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése